Amikor kicsi voltam a nagypapám mesélt nekem. Olyan történetei voltak, ahol béke és nyugalom várt. Ott nem volt kétséges: szeretnek és elfogadnak, ha rosszalkodtam is. Én hittem ebben a világban. Nem csak azért mert a nagypapám mesélte, hanem azért mert hinni akartam, hogy létezik…
Ma én is elmesélem a gyermekeinknek a történeteket és beleszövöm a ma üzenetét is. Hagy tudják meg ők is milyen ez a világ…
A mai nap különlegesnek számított. Új helyen ébredt a rókacsalád. Kicsit még rendetlenség volt, de ennek ellenére, jó érzéssel néztek körül mindannyian. Róka Rudi – a 7 éves kis róka- eldöntötte, hogy azonnal kisurran a hátsó ajtón. Éppen csak belelépett puha papucsaiba, amikor édesanyja elkapta a grabancát.
– Rudikám…- suttogta- hová sietsz? Korán van még…
– De a fények anya, furán fehérek a fények… úgy láttam- próbálta elmondani miközben a nadrágját erőltette magára.
– Ez mit jelent? – kérdezte anya fáradt szemekkel.
– Ez azt jelenti – hajolt anyához egészen közel- hogy hullott a hó! Ebben egészen biztos vagyok.
– Értem…akkor nincs más hátra, mint megnézzük együtt.
– Hurrá! – hangoskodott Rudi, de anya csitító tekintetére alábbhagyott – Hurrá…- suttogta.
Lassan lesettenkedett az emeletről és a papucsát lecserélte kis csizmáira. Anya követte. Vastag kardigánját terítette a vállára. Rudi még sapkát vett fel és kinyitotta az odu ajtaját.
– Aztaaaaaa…. – csodálkozott! – Mennyi hó!- valóban annyi hó hullott, hogy alig lehetett eljutni a hátsó kertbe. Sőt az egész kis erdőt beborította. Csodás volt a látvány. Mindenképp hóemberkészítő idő. Miután körülnéztek anyával, észrevették azt is, hogy milyen szép így behavazva az egész fa ahol mostani életüket kezdik. A kopasz ágak díszt kaptak a hó által, és ahogyan még hullottak rájuk a pelyhek annál szebbnek tűntek, percről percre.
Pedig nem volt könnyű elköltözni a régi helyről. A barátok, a régi odu, a nagypapa. Minden amit addig fontosnak tartott Rudi, ott kellett hagyni a városban. Igaz nincs annyira messze, csak 2 erdő és egy tisztás – meg igaz is, a kis tó úgy félúton – de akkor sem ugyanaz. És kicsit félelmetes. Bár ahogyan most áll a helyzet és, hogy hullott a hó…talán barátságos lesz.
Anya bement elkészíteni a reggeli kakaót. Rudi még kipróbálta a hógolyógyúrást, ezzel is tesztelte az itteni havat.
– Jó lesz – nyugtázta és felsóhajtott. Ahogy elgondolkozva nézegette az udvart valami, neszt hallott az út felől. Felkapta a fejét és elindult a hang irányába. Nézelődött, de semmit sem látott csak valami hókupacot jobbra a kanyarban. Viszont a hang onnan jött. Kisétált a kiskapun. Most már egyértelműen kivehető volt, valaki vagy valami nyöszörög…
– Ki van ott…? – kérdezte Róka Rudi a kupactól messzebben megállva.
– Ééééén…- válaszolta a hang tompán de érthetően.
– Ki az az én? – kérdezte Rudi.
– Hát én Medve Miki… Itt vagyok a szánkóm alatt, szerintem beszorultam mert fáj a lábam… – nyöszörögte a hang.
– Húúúhaaaa…. – jött izgalomba Róka Rudi, mert segítséget kért valaki és segíteni azt nagyon szeretett mindenkinek – azonnal szólok apukámnak!
Hazasietett. Csúszkálva haladt,majd tetőtől talpig havasan rontott be az odu ajtaján.
– Anya! – kiáltotta. Anya kezéből kicsúszott egy tányér a meglepettségtől. És összerezzenve szólt:
– Mi a baj?
-Anya, itt kint a kanyarban a házunk mellett egy szánkó felborult és ott van alatta Medve Miki. Szóljunk apának segítség kell neki!
– Ki az a Medve Miki? – kérdezte anya, miközben sietett felfelé a lépcsőn.
– Nem tudom…- válaszolt Rudi vállvonogatósan.
Apa még a fürdőszobában öltözködött mikor anya szólt neki. Gyorsított a tempóján és igyekezett minél előbb elkészülni. Egy-kettőre az út kanyarulatánál tartottak Rudival.
– Ó, már látom is… – mondta apa. – Jól vagy fiam? – kérdezte a „hókupacot”.
– Hát nem tudom, kicsit fáj a lábam és fázom.
– Jól van, nyugodj meg itt vagyunk és segítünk! – válaszolt apa és Rudival együtt lesöpörték a havat a felborult szánkóról. Nemsokára jól látszott Medve Miki. Jól látszott a beszorult lába is. Apa finoman kisegítette őt a szánkó alól, jól letisztogatta, aztán együtt elsántikáltak az oduig. Rudi húzta a szánkót, ami igen nehéz volt az övéhez képest. Apa mondta,hogy ez vasszánkó, régi fajta. Piros volt és az volt benne a jó, hogy jobban csúszik a fa szánkóknál. Apának is ilyen volt kiskorában. Úgy nekiiramodtak vele a tesójával, hogy sokszor alig tudtak megállni. Manapság már nem gyártanak ilyen szánkót. Medve Miki elmondta,hogy a szomszédja adta neki kölcsön, mert annyira megtetszett neki a piros színe. Gondolta kipróbálja, és elindult vele a nagy lejtőig, ami a kanyar után van nemsokára. De nem bírt addig várni, szaladt majd rápattant a szánkóra, ami azonnal felborult és miután Miki belekapaszkodott, vele együtt borult fel ő is. 10 perce ücsöröghetett ott amikor Rudi meghallotta a hangját.
Az odu melege és anya finom kakaója oldotta az ijedséget. Miki kezdte jól érezni magát a kedves környezetben. Rudi elmesélte neki, hogy 3 napja költöztek ide. Apa pedig kérdéseket tett fel, amit általában a gyerekek nem szeretnek, de Mikit nem zavarta.
– Merre laktok fiam?
– A patak mellett, a kőházban – mondta Miki és kortyolt egyet a kakaóból.
– Messze van tőlünk? – kérdezte Rudi.
– Nem annyira, csak arra kell menni – mutatott balra az útra Miki.
– Rendben gyerekek – kezdte apa – akkor ha mindenki megmelegedett és elég kakaót ivott, elindulhatunk Mikiékhez. Az anyukája biztos aggódik már, hogy hol van. Miki kicsit bicegett, de nem tört csontja. Kapott egy száraz kabátot és nadrágot Ruditól kölcsönbe. Titkon örült is, hogy visszahozhatja majd, mert a barátja szeretett volna lenni a kis rókának. Ahogyan lassan araszolgattak a frissen hullott hóban, Rudi is hasonlóképpen gondolkozott. Talán lehet egy igaz barátja a régiek helyett? Mennyire jó lenne! Annyi mindent felfedezhetnének együtt. És Miki olyan erősnek néz ki. Meg is védheti őt, ha arra kerül a sor. Akkora mancsai vannak, hogy simán felépít egyedül egy hóembert, vagy kihúzza a nehéz halat a horgászbottal.
Megérkeztek Mikiék házához. Nagy volt az is. Egy kis tisztás volt előtte, a kertjük végében csordogált a patak. Bár nem sokáig fogják hallani, lassan befagy majd. Szép volt a hely. Miki anyukája hálás volt, hogy hazahozták, és nagyon megölelte fiát. Örült az új lakóknak.
– Szia Rudi, köszönöm,hogy segítettetek. Nem is tudom mi lett volna velem, ha nem veszel észre.
– Örülök, hogy segíthettünk – szólt Rudi apukája. Rudi pedig kezet nyújtott mosolyogva. Még beszélgettek egy kicsit. És mivel szombat volt, megbeszélték azt is,hogy hétfőn együtt mennek az iskolába. Ennek Rudi különösen örült. Remélte, hogy Miki lába addig helyre jön.
Még integettek egyet a kanyarból, ami után már messziről lehetett látni Rudiék nagy fáját is.
Sétáltak apával, egymás kezét fogva. Jó érzés volt. Először volt jó érzése Rudinak az új helyen! Örült ennek.